Miután elvállaltam ezen írást, rögvest azon kezdtem el töprengeni, hogyan sikerült ilyen unalmas című és tartalmú témát választanom. Akárhogyan kutattam is emlékeimben, nem sikerült ugyanis egyetlenegy példát sem felidézni, amely e témakörben valamikor is felkeltette volna az érdeklődésem. Utánakerestem a „szakirodalomban”, és ezen sejtésem megerősítést nyert. De ettől még inkább elszánttá váltam, mert vallom, nincs rossz téma, csak pocsék feldolgozás.
E rövid cikk keretei természetesen nem engedik meg az árnyalt kép felvázolását, a témában rejlő sokféle lehetőség kibontását. Csakis egy vázlatra és a vázlat adta sarkos stílusra ad lehetőséget, amiből kifolyólag számos ponton vitára ingerlőek lehetnek a leírtak, holott magam is szeretem a pontos, részletgazdag kifejtést. Akit nem győznének meg érveim, annak hadd ajánljam a borvidékek lehetőségeiről két éve írt közel háromszáz oldalas könyvemet. E munka is tulajdonképpen ezen könyv egyfajta kivonatolása, néhány következtetésének ismertetése.
Problémás pontok
A magyar borvidékek kommunikációjával több alapvető probléma van. Először is, hogy nem létezik. Nem létezik sem valós borvidék, sem mélyenszántó kommunikáció. A második probléma, hogy ahol fellelni valamifajta szándékot, kezdeményezést a borvidékek meghatározására, bemutatására (kommunikálására?), ott alapvető kérdések sincsenek körüljárva. Mi a borvidék? mitől az, ami? mi lenne a szerepe? és így tovább… Ami borvidéki kommunikáció címén felmerül, az leginkább egy-egy szakterület nyugaton bevált sémáinak átültetése vagy trendi borvidék-tematizációk. Jó példa mindkettőre a „dűlőmítosz” sokféle körültáncolása.
A harmadik probléma már mindezek következménye: a létező kommunikáció talajnélkülisége. Azok a kezdeményezések, amelyek egy-egy borvidék marketing-, illetve kommunikációs stratégiáját kívánták felépíteni (általában e kettő összekapcsolódik), mind – törvényszerűen – a levegőben lógnak, hiszen az alapok tisztázatlanok, kimunkálatlanok. Bármely gyakorlati tudomány, illetve szakterület szempontrendszerét ugyanis csak akkor lehet sikeresen alkalmazni, ha a borvidék valamifajta állandóságot, értékelvűséget, stabilitást tud felmutatni, amelybe az adott terület bele tud kapaszkodni. Mivel erről a borvidékek esetében nem beszélhetünk, a „borvidéki kommunikáció”, „borvidéki marketing” is minden esetben valamifajta amorf, megfoghatatlan képződmény lett. Leginkább kommunikációs vagy marketingeszköztár-végiglapozás.
Biztosan konzervatív beállítottságomból fakadhat az a nézetem, hogy meggyőzően és fenntartható módon kommunikálni csak értékeken és kiszámíthatóságon nyugvó dolgot lehet. Ha nem így történik, bizony, jöhet a világ legnagyobb marketing- és kommunikációs guruja is, egy idő után csak széttárja a karjait. Egy jól összerakott borvidéket jól lehet kommunikálni – ergo: egy semmilyet sehogyan. Ezért aztán a borvidék és kommunikáció kérdésében a legfontosabb pont (jelenleg) a borvidék minél összefüggőbb és összetettebb meghatározása.
A kiindulópont
A borvidék mint keret, értelmezési szint szerepének, fontosságának megértéséhez azonban előbb egyet hátra kell lépnünk. Az igazi probléma nem a borvidékekkel van, hanem az egész magyar borkultúra irány- és céltalanságával, illetve azok rendszertelen és átgondolatlan váltakozásával. Legyen szó szőlőfajtáról, borstílusról, technológiáról, célpiacokról, támogatásról, borvidék-értelmezésről… Nincsenek sorvezetők, preferenciák, így a borvidék is csak egy – helyét nem találó – tényező a számos közül. A borvidék nem valós igazodási pont, hanem éppen ellenkezőleg: mindig más szempontok szerinti vizsgálat tárgya. Merthogy a filoxéravész óta a magyar borászat egyre inkább világtrendeket másol, azoknak (vagy felsőbb utasításoknak) kíván megfelelni, így csak elvétve történtek kísérletek a borvidékek szerepének megértésére.
Mindezzel nincs is baj olyan gazdasági rendszerben, mint a szocializmus, ahol semminek sincs arca, így a bornak sem; és nincs baj olyan országokban sem, ahol olyan mennyiségek állnak elő, amilyeneket mi csak távcsővel foghatunk be, termeléssel biztosan nem. Ilyen esetekben nincs is más választás, mint a világ fősodrának követése, itt-ott előzgetése. De a mi esetünkben éppen ennek ellenkezője áll fenn, így a lehető legveszélyesebb a világ fősodrát megcélozni. Beleszólni, érdemben részt venni abban esélytelenek vagyunk, ugyanakkor azt is elveszíthetjük, ami eddig érték volt. S lám, pontosan ez történt az elmúlt évtizedekben.
A múlttal szemben, minden tekintetben, töredékszavazatunk van: a bor gazdasági súlya, szerepe, mértéke jó, ha húsz százalékon áll valamikori önmagához képest; a bor társadalmi beágyazottsága, megbecsültsége, eltartó képessége stb. szintén elhanyagolhatóvá lett; kulturális, szokásbeli, s különösképpen szimbolikus világa pedig teljességgel elsorvadt. A magyar borkultúra minden téren árnyéka önmagának, méltatlan még a múltra való hivatkozásra is.
Önfenntartás, önkép és öntudat híján maradt a világ élvonala utáni rohanás, a leginkább trendi (ízlésbeli, termelési, marketing stb.) irányok adaptálása, amelyek azonban csak tovább erodálják a belső tartalékokat. A „kitörés” nyilvánvalóan új célok megfogalmazását követeli. Egy olyan mini borkultúrának, amely elhanyagolható részét adja a világtermelésnek, az egyetlen lehetősége önmaga értékeinek megtalálása, felvállalása. Arról nem is beszélve, hogy mivel nem exportorientált, valójában önmagának, belső piacának kellene leginkább megfelelnie, arra kellene koncentrálnia. A fókusznak – minden vonatkozásban – a „kintről” a „bentre” kellene átkerülnie. Borkultúránk új értelmezésére (és kommunikálására) van tehát szükség, ahol a borvidék egy valós sorvezető, és nem csupán bokréta a borsovinizmus nemzeti színű kalapján.
A mátrixrendszer
A magyar borok jelentős része borvidéki megjelöléssel kerül piacra, holott a származási helynek sok értelme nincs a címkén. A termelés oldaláról sem (mint imént kifejtettem) és a fogyasztó részéről sem igazán. Legfeljebb GPS-ként funkcionál, már ha valamelyest jártas a borivó a borvidékföldrajzban. Ha villányi vörösről van szó, nagyjából tudja a borfogyasztó, honnan és mire számítson, ha csongrádiról, nem igazán – pedig lehet, hogy nincs is nagy különbség köztük.
A borvidék-megjelölés tehát üres hivatkozás, minthogy nincs mögötte valós tartalom, kötődési lehetőség. A fogyasztó – és a termelő is valójában – a borvidéket nem tudja értelmezni. Azt mondja, „kunsági” vagy „neszmélyi”, de valójában új-zélandi (stílusú) szeretne lenni. Akkor minek a borvidék-megjelölés? És egyébként is: értékesítői és kommunikációs alaptréningek egyik sarokmondata, hogy – bármit is akarj eladni – csakis olyat mondj, állíts, ami hiteles lehet tőled. Nos, ha a világ valamely táját kopírozza valaki, miért veszi fel a saját borvidékének nevét, mi szükség van erre egyáltalán, hiszen így teljes képzavart szül.
Így is, úgy is teljes a képzavar, ennyi bizonyos. Hogy ezt az atomjaira hullott (világ)képet helyére tegyük, s eligazodjunk az egyes tényezők között, egy újfajta értelmezési keretet, mátrixot alkottam. Az olyan sokrétű, bonyolult dolgokat ugyanis, mint a bor, borvidék, ha nem letisztultak, kiforrottak, nincs értelme (és legfőképpen eredménye) bármely szakterület oldaláról boncolgatni. Először olyan, általános szempontok mentén kell megvizsgálni a borvidéket, melyek a főbb sarokpontokat kijelölik, a lényegi problémákra rávilágítanak. Ezt célozza a mátrix.
A rendszert az élet három fő értelmezési szintje: az anyag, a szellem és a lélek keretezi. Bizonyosan sokan ráncolják most a homlokukat az elsőre talán komolytalannak tűnő kategóriák, szempontok láttán. De látnunk kell, hogy ezek valójában – ha nagyon profán, lecsupaszított lényegükre kívánok rámutatni – szemléletmódok. Bármely dolog különféle – mégis összefüggő – megközelítései, amelyek a dolog lényegi kérdéseit feszegetik. Magyarázkodás helyett azonban lássuk magát a rendszert, s utána annak kibontását, értelmezését.
Anyagias | Szellemi | Lelki | |
Anyag | Táj | Ember | Produktum |
Szellem | Város | Öntudat | Specializáció |
Lélek | Középpont | Harmónia | Szépség |
A rendszer lényege, hogy mind vízszintesen, mind függőlegesen a sorok és oszlopok összeadhatók, értelmezhetők. Itt elsősorban a vízszintes sorok mentén vizsgálom a borvidék kérdését.
Anyag és borvidék
Hogy mi az anyag? Nos, nem pusztán matéria, hanem mint nézőpont a véges, a konkrét, a megfogható szinonimája. A közelnézet, amikor a dolgot magát nézzük. Nincs elvonatkoztatás, csak tárgyilagosság. Így ha egy borvidéket szemlézünk, annak vannak térbeli kiterjedései és anyagi jellemzői, abban benne él az ember (mint szintén borvidéki tényező) és adott maga a végeredmény, a produktum, azaz a bor. De lássuk kicsit részletesebben.
Minden borvidék rendelkezik anyagi, táji jellemzőkkel. Akár határait, akár domborzati, geológiai és egyéb viszonyait nézzük, konkrét megjelenési formákat öltenek. Az elmúlt évtizedek borászati leírásai leginkább ebbe kapaszkodtak bele, ezeket a külső jegyeket igyekeztek kiemelni, sőt, a múlt vonatkozásában is prioritássá tenni (mintha mindig is a mai táji értelmezés, besorolás és körülhatárolás stb. lett volna érvényben…). Minden valós meglátása ellenére is azonban e táji (borvidéki) értelmezések nagyon lecsupaszított, materiális szemszögű megközelítések. A tájban csak a matériát látták meg, akár távolról, akár mikroszkóp alatt vizsgálták.
A táj – és így a borvidék – azonban több, mint ami a szemünk elé tárul. Ha „szabad szemmel” nézzük, megláthatjuk határait, mélyebb összefüggéseit, megérthetjük „a hely szellemét”, azt az erőt, amitől az a táj egyedivé válhatott. Minden tájban megvan ez az erő, csak az a kérdés, az ember mennyire volt képes észrevenni azt, s hagyta-e érvényesülni: mennyire tudott együtt élni a táj adta keretekkel.
Igen, a táj és az ember kapcsolata rendkívül kritikus pont. Az a táj, amelyet a modern ember mindig csak leigázni és kizsigerelni kíván, nem képes sajátos értékeit megmutatni. Ott az ember nem a táj része, hanem a táj bitorlója. Sok, egyre több ilyen táj van szerte a világban. De a tájban élni, abban gondolkodni tudó ember is egyre inkább visszatér és borászkodik e keretek mentén. Ilyen volt a tragikus fiatalsággal és vitalitásában elveszített Bussay László, aki Csörnyeföldön már tizenöt évvel ezelőtt azt vallotta, hogy a táj kibontásával, élni hagyásával a borban utánozhatatlan értékek kerülnek felszínre, így a fajélesztők és egyéb segédanyagok használatát ezen értéket romboló, helytelen iránynak tartotta. Tőle nem messze, a Kissomlón küzd fáradhatatlanul Ambrus Lajos, aki a táj egyediségét a történelmi előképekkel, tapasztalatokkal is össze kívánja fűzni, megmutatva a táj ősidők óta nálunk erősebb rendjét. E sorba illeszkedik a bazalthegyek megszelídítője és értelmezője, Laposa József, aki sok évtizedes fáradhatatlan és alázatos munkájával ezen táji érték mentén kapcsolta egybe a Balaton északnyugati csücskének borászati kultúráját. S nem maradhat ki a sorból a mágus, Kaló Imre sem, aki Szomolya vidékét már a misztikus mélységek szintjén ismeri és értelmezi, boraiban kifejezi.
A táj tehát sokkal mélyebb értékekkel bír, mint az manapság felismert. A benne élő ember vakságát, tájidegenségét pontosan szemlélteti, hogy mily kevesen vannak, akik képesek megérteni, megszólaltatni azt. De ők tartanak a többségnek tükröt, amelybe az belenézni nem mer. Így produktuma, bora – amely emezeknél, a tükörtartóknál a tájjal egységbe forr – csakis utánzat, talmi kincsek, értékek utáni sóvárgás lehet: aranyérem, világhírnév, idegen világok vállon veregetős elismerése, „lám-lám, ti is tudtok néha jó bort csinálni”. A nagy többség a borvidéket mint táji értéket nem képes értelmezni, borában megmutatni, így maga és produktuma is tájidegen.
A borvidéki megjelölésű bor tehát az anyag szintjén is legalább három elem egybekapcsolását igényelné: a táj mélyebb és összetettebb ismeretét és használatát; az ott élő ember beilleszkedését és tudatosságát; a végtermékben, a produktumban e kettő összhangját. A borvidék itt kezdődik – s még ettől is oly távol vagyunk.
Szellem és borvidék
Nyilván többen megfogalmazták már magukban, hogy az imént leírtak a bio-, biodinamikus vagy organikus borászat alaptézisei. Amellett, hogy ezzel egyetértek, és magam is követője vagyok ezen szemléletmódoknak, lényegbevágó különbségre kell felhívnom a figyelmet. A bio-irányzatok egyetlen hátránya, hogy ugyanúgy az anyagra fókuszálnak, csak más megközelítésből. A modern gazdálkodás problémáitól nem szakadnak el, azokon nem emelkednek felül, hanem csupán alternatívát kínálnak. Ezért aztán az az általános nézet, hogy ezen irányzatok is csak egy lehetőséget fogalmaznak meg, s csupán szemléletmód és választás kérdése, hogy ezt vagy egy másik utat járunk-e. Holott nem. Ha valóban holisztikusan, egészben gondolkodunk, nincs választásunk, a táj hosszú távon csak egyféleképpen „működik”, csak egy módon fenntartható. Merthogy alternatíva az anyag szintjén nincs, ott „kőkemény” viszonyok, következmények vannak.
Alternatíva, valami újnak, másnak a lehetősége a szellem világával, perspektívájával lép be – a borászatba is. A szellem mindenben ellentétes az anyaggal: nem kötődik matériához, hanem általános érvényre törekszik; nem ragad le a látottaknál, hanem felülnézetből közelít; és nem a pillanatnak, hanem a végtelennek hódol. Kötöttségek helyett szabadságot kínál. S ez hogyan nyilvánul meg a borvidéknél?
Ha a szellem felől közelítünk a borvidékhez, a mátrix első „kockájában” a város szerepel. De mi a város és mi keresnivalója van itt? A város a szellem bölcsője, igazi élettere, amelynek levegője „szabaddá tesz”. Itt bontakozik ki a gondolat, amely nemcsak a városnak, de vidékének is irányt mutat.
Minden valamit is felmutató borvidék mögött egy igazi város áll − mint szellemi iránymutató. Így volt ez az egyetlen, világhírnévre szert tevő borvidékünk esetében, Tokajnál is. Tokaj 18. század végi hanyatlását sokan sokféleképpen alátámasztották már, de azok mind gazdasági, politikai stb., azaz anyagi vetületűek. Senki sem hívta fel arra a figyelmet, hogy Tokaj csillagának leáldozása mögött valójában a szellemi bázis eltávolodása állt. Lengyelország felosztásával nem csupán piacot, kapcsolatrendszert vesztettünk, hanem Krakkó szellemi kisugárzását, támasztékát, amely Kassán keresztül jelent meg a borvidéken. A szellemi bázis (értsd: értelmiség) hiányát azóta sem sikerült sem e borvidékünknek, sem másoknak pótolni. A magyar borvidékek talán legnagyobb problémája tehát a várostalanság, s vele a borvidékhez kötődő – önálló és öntudatos – értelmiség hiánya.
A szellemiség, az értelmiség szerepe tehát tetten érhető a bor világában is. A szellemileg letisztult borvidéket, termelőt messziről felismerni. Nálunk csak az utóbbira találni néhány példát. Gál Tibor, Malatinszky Csaba, Szepsy István, Szeremley Huba. Teljesen más emberek, mégis ugyanazt képviselik: az öntudatos, szellemileg független „termelőt”.
Vigyázat! Az „öntudat” megtévesztő fogalom, s erre az említett személyek a legjobb példák. Akik ismerik őket, bizonyára egyöntetűen rávágják, hogy közös bennük a sajátos karakter, kiállás. Holott ezek az emberek mindig valami mellett álltak és állnak ki. „Öntudatosságukat” nem egójukból nyerik, hanem abból, hogy rájöttek, értéket teremteni csak valamilyen, szellemileg magasabb szintű dolog melletti kiállással lehet. Gál Tibor a világot megismerve egy koordináta-rendszerbe, egy érték- és stíluskeretbe helyezte a magyar borvidékeket; Malatinszky Csaba egyetlen fajta, a cabernet franc melletti következetes kiállásával és bordeaux-i mércéjének felállításával vált megkerülhetetlenné; Szepsy István filozofikus, mindig magasról történő problémamegközelítésével nőtt túl környezetén; Szeremley Huba pedig nagyvonalúságával és nagyvilági stíljével, amely kiszabadította Badacsonyt a sok évtizedes giccsből. Egyik ember sem önmagáról beszélt és önmagából merített, hanem valamilyen szellemi, független pozícióból. A felületes szemlélő csak öntudatot lát bennük, holott ők tudják a legpontosabban: az valójában szellemi szabadság, a szellem révén felülemelkedés az önzésen, az anyag szűklátókörűségén.
Ennek a szellemipozíció-felvételnek az eredménye a specializáció, a termékben, produktumban megjelenő letisztultság. Amikor minden sallang lekerül a dologról, és csak a lényeg felé fordul az ember, annak elérését tűzi ki egyedüli célként. Nos, ez az attitűd, ez a céltudatosság hiányzik a borvidékek minden egyes megjelenésében, vonatkozásában. Még az anyag szintjén itt-ott van (főleg egyénileg) áttekintésre, összefüggésekre hajlam, de a szellemi vonatkozások terén teljesen elvesztek borvidékeink. Az életet (és így a borászatot, bort is) csak az anyag szintjén látják, érzékelik, kezelik, így abból kiemelkedni sem tudnak. Ezért aztán sem városi (értelmiségi) háttér, sem (borvidéki és borászati) öntudat, sem specializáció nem jellemzi őket. Csak kopírozás, öntörvényű, szellemtelen erőlködések, kényszeres bizonyítási kísérletek. A magyar borvidékek mögül a szellemi megismerés, kibontakozás lehetősége hiányzik.
Lélek és bor
Ha lélek és bor kapcsolata szóba kerül, korunk embere valamifajta patetikus stílusra, netán vallásra, esetleg Hamvas Bélára asszociál. De nem erről van itt most szó. A lélek ebben a kontextusban a lényeget jelöli. A dolgok velejét. Amikor a lélek felől közelítünk egy kérdéshez, nem a konkrétet keressük, mint az anyag, és nem az általánost, mint a szellem, hanem a „sűrítményt”, amely az egészet kifejezi.
A hitetlen, materialista ember hallani sem akar lélekről, s ez esetben középpontról beszél. A szellemiséget és emberi vonatkozásokat középpontba állító harmóniát emleget a dolgok lényege kapcsán. Az élet bonyolult szőttesében mindig valamifajta magasabb rendűt (művészetet, istent) kereső és megtaláló szépségként határozza meg ugyanezt. De hogyan jön ez a borhoz, illetve borvidékhez? Nagyon egyszerűen…
Ha materialistával állunk szemben, arra kell helyeznünk a hangsúlyt, hogy megértse, mindennek van közepe. A borvidéknek, a bornak, a termelésnek stb., amelyek ha nem a közép mentén épülnek fel, hamar összeomlanak. A termelés lényege, a produktum csak akkor lesz hosszú távon is jövedelmező, ha azokra a táji és emberi alapokra épül, azok kifejezését célozza, amelyek adottak. A bort sem lehet állandóan kifordítani, újra és újra más köntösbe bújtatni, mert csakis az áll neki jól, hitelesen (és azt lehet termelni fenntartható módon), ami összhangban van materiális adottságaival. És a borvidék is akkor válik valóságossá, ha megtalálja középpontját, azt a várost, értelmiségi holdudvart, amely kifejezője, szellemi támasza, értelmezési középpontja lehet.
Ha szellemi „beállítottságúval” találkozunk, arra kell helyeznünk a hangsúlyt, hogy a bor és a borvidék a harmónia kifejeződései. Hogyan jön ez ide? A harmónia a dolgok belső rendezettsége, nyugalmi állapota, amikor minden a helyén van. Ahogyan az életben, úgy e két területen is valójában ezt keressük. A harmóniához azonban el kell szakadni az anyag szűklátókörűségétől, s felül kell emelkedni a pillanat rövid távú gondolkodásán. Ahol és amiben ez sikerül, ott képződnek csak hosszú távú célok, eszmék, amelyek képesek egységbe tömöríteni az embereket, és azonos platformra terelni a munkát, terméket és specializálni a termelést. Magyarán: közösséget teremteni emberek és termékek szintjén, borvidék és bor vonatkozásában. Magyarországon az utolsó ilyen sikeres „elrugaszkodás” és egyetértés a polgári nemzetté válásban valósult meg, azért is ragaszkodunk annyira e közösségi szinthez, formához és „termékeihez”. Amíg tehát nem lesz elegendő szellemi muníció borvidékeink mögött, addig nem fejeznek ki valós közösséget, és képtelenek lesznek valódi specializációra, sajátos és mégis tömegben előállítható bor készítésére. Mindaddig borvidékeink nem lesznek valósak, csak „oktrojáltak” (mint most). Harmónia nélkül tehát sem a bornak, sem a borvidéknek nem lesz valós arca, karaktere, felismerhetősége.
Végül, a lelki megközelítések iránt nyitottak számára is van üzenete a mátrixnak. Individualista világunkban szokássá vált mindenféle kacatot, művészieskedő megnyilvánulást szépnek titulálni – és védelemként felhozni, hogy a szépség szubjektív. Holott ez téves érvelés. A szépség a lehető legösszetettebb és ezért leginkább felelősségteljes kategória. Mert sűrítménye minden értéknek.
A szépségben tükröződnie kell mindannak, ami az anyag szintjén letisztult. A szépség is mindig valamiféle „produktumban” nyilvánul meg, s ha borról beszélünk, nyilvánvalóan azon értékeknek kell megjelenniük, amelyeket az anyagiaknál már megtárgyaltunk. De emellett a szépségben meg kell jelennie a szellemiek szintjén képződő elvonatkoztatásnak, azaz az egyedi világlátásnak, a szellemi sajátságnak, amit a specializáció hordoz magában. Ha tehát az anyagiak és szellemiek szintjén képződő értékeket össze képes kapcsolni (például a bor), akkor lehet hiteles a szépség, az új, általában szokatlan forma. Legyen szó borról, palackról, címkéről vagy miegymásról.
S el kell még mondanunk, hogy minden, ami a szépséghez szükségeltetik, valójában az emberben gyökerezik, s abból bomlik ki, ha… Ha megértjük, hogy az anyagiak szintjén, a bornál különösképpen, az ember csak kapocs a két tárgyiasult valóság, a táj és a produktum között. Itt az ember feladata az alázat, a meghajlás az anyag törvényszerűségei előtt. A szellemiek szintjén a feladat éppen fordított: ki kell állni, le kell cövekelni bizonyos ideák, előképek, ha úgy tetszik, szellemiség mellett. Karaktert (más néven: öntudatot) kell formálni, amely valójában ugyanúgy híd, összekötő szerepet tölt be, csak a szellemiség (a város) és a specializáció mint két végpont között. S végül, az ember feladata az elmélyedés, az azonosulás, a dolgok közepének keresése is, amelyből akkor jön létre szépség, ha harmóniát képes azok között teremteni.
A szépséget tehát nem lehet mímelni, utánozni, másolni, annak szigorú szabályai vannak, az valójában nem eszköz, hanem végeredmény. Ahogyan egy borvidék is. Számos dolog, részlet pontos és szabályszerű összeillesztésén áll vagy bukik léte. Ennek tudatosítása, feltérképezése volt ezen írás legfőbb célja. Remélve, hogy sokan megértik, nem a kritika, a negatív minősítés volt célom, hanem annak megmutatása, hogy amint lebonthatók, szétszedhetők az egyes elemek, úgy össze is illeszthetők, fel is építhetők. Mert magam is mindenben a szépet célzom meg…
Összegzés
Írásom célja az volt, hogy a magyar borkultúrának s benne kiemelten a borvidék szerepének tükröt állítsak. Ehhez szokatlan formát és rendszert választottam. A kényszer vitt erre az útra, mert több mint két évtizedes tudományos vizsgálódás, keresgélés során sem sikerült olyan eszközt, módszert találnom, amely képes lett volna összefüggéseiben láttatni e kérdéseket. Annak pedig sok értelmét nem látom – számos tapasztalat alapján –, hogy parciális kérdéseket szemellenzősen vizsgáljunk, csak azért, hogy a tudományosság kritériumainak megfelelve a magunk álláspontját védjük. A tudomány nélkülözhetetlen, de hasztalan, ha az egyik sebet lekötjük vele, de a másikon annál inkább elvérzik a beteg.
Márpedig a magyar borkultúra halálos beteg. Pontosan tükrözi ezt a mátrix, akár egyéni, akár borvidéki, akár nemzeti szinten tesszük fel annak kérdéseit, használjuk szempontrendszerét. A borvidék az egyik, ha nem a legfontosabb mankó lehetne borkultúránk talpra állításában, ha komolyan vennénk. Erre sajnos kevés esélyt látok. Így viszont a borvidéki kommunikációra is, amelynek sok kapaszkodási pontot kínál a mátrix – csak lennének értelmezhető borvidékeink…
A fentiek alapján az egyetlen józan és tisztességes megoldásnak a borvidékek eltörlését és mátrix alapján való újraépítését javaslom.
*Az írás 2019-ben született a Borkommunikáció című tanulmánykötet számára.